Miért hastánc?

Nincs még egy tánc, ami a világnak szinte minden részén ennyire sokféle változatban és értelmezésben létezne, mint az orientális tánc. Ebből a szinte határtalan sokszínűségből fakad az is, hogy az orientális tánc nem csak műfajilag, de már elnevezését tekintve is nehezen meghatározható: eredeti neve az arab nyelvben és kultúrában “Raqs Sharki”, azaz “a Kelet tánca”.

A nyugati civilizációban először használt nevét a XIX. századi francia utazóknak köszönheti, akik “Danse du ventre”, azaz egyszerűen “hastánc” névre keresztelték ezt a Közel-Keleten, főleg Egyiptomban megismert, számukra addig ismeretlen táncformát, melyből az elnevezés tanulsága szerint elsősorban az európai szemmel szokatlan mozgásformát, és az ehhez tartozó, a női hasat részben szabadon hagyó öltözetet találták szembeszökőnek. Ennek a kifejezésnek a tükörfordításaként terjedt el angol nyelvterületen a “Bellydance” megnevezés, és ennek nyomán ismerte meg a keleti táncot a magyar közönség is “hastánc”-ként.

Egyesek szerint ebben az elnevezésben a has, mint az anyaság, a nőiesség és a világi hit kifejeződése használatos, más vélemények szerint azonban ez a kifejezés a hozzá kapcsolt asszociációk miatt szexista, és bántóan leegyszerűsíti az orientális táncot, ami, habár energiáit a nőiség és termékenység középpontjaként legtöbbször valóban a hasban koncentrálja, korántsem kizárólag a has mozgására épül – itt a női test más táncokban nem tapasztalt teljességében kap szerepet, annak egészének és részeinek izolált és harmonikus mozgásán alapul.

Emiatt angol és magyar nyelvterületen is egyre elterjedtebb a keleti tánc vagy orientális tánc elnevezés, és egyiptomi táncosok és mestertanárok ma már szerencsére egyre gyakoribb nemzetközi szereplésének nyomán az eredeti arab elnevezés, a raqs sharki is széles körökben ismertté vált.

A legősibb tánc

Nehéz lenne megmondani, hogy melyik az a ma ismert táncforma, amelyik a legrégebbi múltra tekint vissza, hiszen az emberiség történetében a tánc valószínűleg mindig is jelen volt, ahogy egy ember életéhez is első éveitől hozzátartozik a táncolás, mint ösztönös mozgásforma. Az azonban biztos, hogy az orientális táncról lehet a legrégebbi forrásokat találni, és az ábrázolások és feljegyzések tanulsága szerint ennek a táncfajtának a XXI. századi formája kötődik legerősebben ősi gyökereihez. A Közel-Kelet országainak mindegyikében megtalálható egy-egy vállfaja, s ezek közül mindnek híven tükrözi mai arca az autentikus mozdulatvilágot, ami az adott térségben az adott orientális táncfajtát évezredeken át jellemezte.
Emellett természetesen létrejöttek az idők folyamán új, elsősorban a modern kor szórakoztatási igényei és a színpad elvárásai mentén állandóan alakuló, formálódó orientális táncstílusok, amilyen az 1920-as években kialakult egyiptomi kabaré-irányvonal, és amilyen a később részben ebből, részben ennek amerikai interpretációiból és erőteljes balett-behatásokból ötvöződött, ma klasszikusnak nevezett show Raqs Sharki műfaja.

Történeti mozaikok

Az orientális tánc eredete az ókori keleti kultúrákban gyökerezik. Egyiptomban és az ókori sumérok földjén is találtak táncosokat ábrázoló korabeli leleteket, eszközöket, tárgyakat. Az ókori civilizációkban a táncot elsősorban szakrális szertartások során adták elő, így ez az akkor rituális kifejezésforma a szent tánc szerepét töltötte be. A táncok istenekhez szóltak, imaként vagy hálaadásként, áldást vagy gyógyulást kérve, de imitálták a termés elvetését és betakarítását is.
Egyik legjelentősebb funkciója volt a nő felkészítése a gyerekszülésre, így a tánc a szakrális szerep mellett a mindennapi életben is a termékenységhez kötődött. Mindemellett számos más funciója volt, már az ókorban is gyakran alkalmazták világi szórakozások előtt, és mindennapi tevékenységeik eltáncolására (erre jó példa a perzsa tánc, ami ma is pontosan őrzi ezt a jelleget). Az azonban mindig is jellemző volt erre a táncra, hogy legjelentősebb színterei a női közösségek voltak, akár a mindennapi, akár a templomi közegben. A papnők által irányított rituális termékenységi szertartásokon férfiak nem is vehettek részt, ahogy a vallásos iszlám közösségekben bizonyos eseményeket a mai napig nem ünnepelnek együtt a férfiak és a nők. Ez is mutatja a hastánchoz való modern hozzáállás tévességét, ami szerint a tánc a háremek világában alakult ki, így eredendően férfiak szórakoztatására hivatott. Természetesen az iszlám világ egy színhelyét sem lehet kizárni az orientális tánc “lelőhelyeinek” köréből, de az eredeztetését a később kialakult vagy rárakódott funkcióktól el kell határolni.
A modern hastánc történetét 1893-tól szokás számítani. Ebben az évben, a Chicagoi Világkiállításon szembesült először a baletthez és a természetellenesen átformált alakhoz szokott nyugati közönség a női test szabadságát és eredendő szépségét hirdető orientális tánccal. Az első hírvivők szíriai táncosok voltak, közülük is egy “Little Egypt” nevű táncos vált a leghíresebbé.

“Az Egyesült Államok az 1893-mas Chicagói Világkiállítás idején kezdett Egyiptom iránt érdeklődni, leginkább egy hastáncosnő miatt. A hastáncot Amerikában először 1876-ban, Philadelphiában mutatták be. Megbukott. Tizenhét évvel később a Chicagói Világkiállítás ugyanilyen sikertelennek látszott.

De amikor megjelent egy fiatal hölgy – Little Egypt – és hastáncot kezdett járni a Kairó utcáin című produkcióban, a közönség egyszeriben nagy érdeklődést mutatott a vásár iránt. (Még egy év sem telt el, és százával bukkantak fel Little Egypt utánzói, akik tíz centért múzeumokban és vidéki bemutatókon táncoltak.) ” Joseph H. Mazo: A modern amerikai tánc története
Az első döbbenet után egyre nagyobb tömegeket kezdett vonzani az először még csak kuriózumnak számító orientális tánc. Ez részben a századfordulón kezdődő Kelet felé fordulásnak köszönhető, Amerikában pedig nem kis részben a modern tánc legendás úttörőjének, Ruth St. Denis-nek, aki színpadi táncos közegben elsőként inspirálódott Egyiptom művészete által. Eredeti környezetében az orientális tánc első modern színhelye az 1927-ben megnyílt kairói Casino Opera. Itt alakult ki a már említett kabaré-stílus, amit a század csillogó sztártáncosai adtak elő. Az 1940-es és ’50-es években Kairó volt a közel-keleti kultúra szórakoztató központja, s a leghíresebb, ma már legendának számító orientális táncosok is ekkor jelentek meg a színen, és sorsuk a Casino Operában fonódott egybe: Tahya Karioka, Samya Gamal, Naima Akef.
Ezek a művészek a filmvásznon is rendre feltűntek, s ez a világ minden táján hatást gyakorolt a táncosokra. Ekkor kezdődött a modern orientális tánc aranykora. Az 1900-as évek második felében iszlám vallásos csoportok folyamatosan próbálták visszaszorítani, ennek eredményeképpen a legendás szórakozóhelyek és táncszínházak bezártak, a tánc sok helyen sajnos turisztikai látványosság szintjére egyszerűsödött. Ez a folyamat azonban jelenleg megfodulni látszik, köszönhetően a hihetetlenül nagy nyugati érdeklődésnek, ami a XXI. században az orientális tánc iránt mutatkozik. Amerikában és Nyugat-Európában a tánc elsősorban professzionális szólótánc illetve amatőr hobbi- és csoporttánc formájában létezik, de egyre több a műfajban a  táncszínházi törekvés is, s mindenképpen egyre közelebb kerül az őt megillető helyhez, ahhoz, hogy művészeti ágként fogadják el.

“I praise the dance,
for it frees people from the heaviness of matter
and binds the isolated to community.
I praise the dance, which demands everything:
health and a clear spirit and a buoyant soul.”

I Praise The Dance by Saint Augustine

Csillagok

Az orientális tánc újjáéledéséhez szintén nagy táncosok nevei kapcsolhatók, mint: Nagwa Fouad, Suhair Zaki, Fifi Abdou, vagy később Mona Said, Dina, Aida Nour, Lucy, Dandash,  legújabban pedig Camelia, Randa Kamel, a külföldiek közül Nour és Soraya, s még sorolni lehetne a mai feltörekvő egyiptomi sztártáncosokat. A tánckedvelő egyiptomiak között nagy “vitákat” lehet kiváltani a kérdéssel: ki, vagy ki volt a legjobb egyiptomi hastáncos valaha? (Személyes közvélemény-kutatásom eddigi eredménye: Suhair Zaki :))

De nyilván nem lehet általánosítani, hiszen ebben a műfajban (is) a sokszínűség az egyik leggyönyörűbb dolog, és a szubjektív lehetőségek adta művészi szabadság. Sokban hozzájárult az orientális tánc nemzetközi elterjedéséhez, hogy több jelentős koreográfus külföldön telepedett le, és munkájával nemzetközi szinten fokozta az orientális tánc hírnevét és jelentőségét: Dr. Mo Geddawi, Momo Kadous Németországban, Dr. Hassan Khalil Belgiumban, Yousry Sharif Amerikában, stb., a legtöbb ismert előadó pedig rendszeresen turnézik a világ minden tájára.

Így ismer meg a magyar közönség is egyre több táncost, műfajt, stílust, ami által a hazai orientális tánc színtér is egyre gazdagabbá és sokszínűbbé válik.